vityilló

Mindent beterített. Leginkább engem, de kapott belőle mindenki, aki abban az időben betette a lábát az ajtón belülre. Uff, én beszélek.

A vörös egy markáns szín. Az árnyalatai is azok. Amiről ma mesélek az inkább enyhén narancssárgás változatú, ám ettől még torokfojtogatóan hatott ránk, de főként rám. Minden ott kezdődött, hogy szombaton megint nekiveselkedtünk az immár kötelezően fakultatív otthonteremtő szakköri foglalkozásunknak. Az indulás jellegzetesen ránk jellemző módon zajlott le. Összeszedtük a cuccainkat, beleértve a családtól korábban és folyamatosan begyűjtött (sic. kölcsönkapott) műanyagedényeket, tojástartókat is. Apropó, tojástartó! Emlékeztek a mentálisan félrekalibrált, enyhe öngyilkossági hajlammal megáldott tyúkjainkra? Na, kérem szépen, ugye  amikor a mieink megérkeztek, mások is kaptak a szállítmányból. A mieink ugye átestek egy kisebbfajta sokkot kiváltó áttelepítésen, szállításon, míg a többiek szinte tálcán kerültek végleges lakó-, tojóhelyeikre. A mieink, jelentem elkezdtek tojni, míg a többiek lassan, végelgyengülés tüneteit felmutatva, az örök gilisztaföldeken csipegetnek, de legalább is csesznek tojni. Hát ennyi kérem, a stressz, adrenalin kell azért az élethez.

Szóval, kosárba pakoltuk az apró- cseprő cuccocskákat, bepattantunk Suziba, pöccröff, hátramenet, alias rükverc, visszapillantó tükör. Mi a fenét bámul az enyhén taknyos kísértet kinézetű járókelő úriember? Defektünk van, füstölünk? Meg is jegyzem, hogy megfigyelés alatt vagyunk, óvatosan a véleménynyilvánítással. Egyes, elindulunk, szédítő 85 méteres utat követően a tetőn hallatszó koppanással egy időben harsan egy dudaszó mögöttünk. Satu, és már mondom is: A kosár! És harsan a mindent elsöprő nevetés! Igen, bameg! Igen, fennhagytam az autó tetején a kosarat, a tojástartókkal, és gumikesztyűkkel (erről most nem nyilatkozom, de nem műtétre, vagy nőgyógyászati vizsgálathoz kellettek), és az leesett. De no problem, nekünk már rutinunk van a gépjármű tetejéről történő tárgy elhagyás sportágában. Feleségem egyszer egy másfél kilós réz gyertyatartót szörföltetett egészen három méter megtett út során. A harmadik emeleti ablakból integettem, de ő csak azt hitte megőrjített a szerelem, a telefont meg ugye vezetés közben nem vesszük fel. Bezzeg mikor egy kényszerleszállást imitáló csikorgással, hason csúszott a tetőn a gyertyatartó! Rögtön tudta, hogy nem a vágyaim lengették a karjaimat! Dorottya volt a kettes számú versenyző. Spar parkoló, négyes csomagolású joghurt vs. Suzuki tető. Ott is jeleztek a jótét lelkek, de elsőre csak visszaintegettek, mondván: Milyen kedves ma mindenki! Végül azért nem kapott joghurtos pakolást a kocsi, és így futottam be én a harmadik helyre. Miközben a Suzuki enyhén pajzán rugózással pattogott az út szélén (Bobo és életem párja kuncogott benne), kiszálltam és összeszedegettem az elhullajtott emlékeinket. A hangulat végül kitartott a házig, de kellett is, mert a hőmérséklet közel fagyos volt.

A tervekkel ellentétben egy kis pakolászással kezdtük, a felszedett fapadlót felhordtuk a padlásra, de akárhogy is akartam tolni, nem lehetett elkerülni, vágni kellett a falat. Mert ugye, ha kibontunk egy falat, az nem egy egyenes vonalban fogja a helyét átadni a térnek, tekintve, hogy a falakat kötésbe rakják. Szóval, volt két kibontott falunk, amelynek a maradványai egy fogszabályzásra váró tinédzser, kólában áztatott mosolyára emlékeztetett. Átmentem tehát fogorvosba, és egy újabb kedves szerszám kezelésében szereztem újabb gyakorlati pontokat. Nagyflex! Kővágó korong! Mint egy science-fiction, nem? Bazi gép, pörgő vágóél, sikító hang. Ja, csak a porról feledkeztem meg. Szemüveg az volt, a maszkot azt elfelejtettem. Az egy dolog, hogy kb. 20 cm vágás után simán modellt ülhettem volna egy Ülő Bika portréhoz, vagy egy személyben megjeleníthettem volna a keletről érkező vörös veszedelmet. De! Konkrétan szilárd halmazállapotú lélegzetvételeim voltak. Ahogy felpörgött a flex, eltűnt a láthatósági faktor, és harapni lehetett az oxigént. Miután lekapartam a retinámról a könnyeim hatására betonszerűvé váló porréteget, kitántorogtam a szabad levegőre és igazi suttyó módon elkezdtem nyáladzani. Hááát, ha 50 évvel korábban köpök ilyet, tuti beutalnak Budakeszire. Nem ragoznám, többszöri nekifutással, rézbőrűnek álcázva, és egy megrögzött dohányos és tüdőbajos nászából született kappanhangú operetténekes skálázását imitálva nyílegyenesre vágtuk, véstük a falakat. És még nincs vége ennek a melónak sem. Lesz még falvágás, csak bírjam tüdővel!

Uff, én beszéltem.