Ha családi ház, akkor ugye udvar. Ha udvar, akkor már kert is. Ha meg kert, akkor állatok is. Haszonállatok. Na, ez a mi alapkoncepciónk, és most előrébb léptünk az ügy érdekében.

A ház ugyebár, már megvan. Szegénykém, mostanában inkább hasonlít egy épület-anatómiai bemutatóteremre, de masszív vázával demonstrálhatóan jelen van e világunkban. Egyébként büszkén jelentem a fürdő kicsomagolása befejeződött,és már az egyik szoba padlóját is felszedtük. Ennek köszönhetően lett egy kis szaharai hangulat a házban, így tél derekán. Tekintve, hogy a hajópadló ugyebár homokágyba volt ültetve. Apropó tél, megjött, és évek óta először lett igazi jó kis havazás. Ez most csak annyiból fontos, hogy gondoskodni kellett a ház előtti hóakadályok eltüntetéséről. Amikor kimentem, hogy eltakarítsam a havat drága leendő otthonunk környezetében, meglepetés is ért. Először is a járda el volt takarítva. Na, gondoltam, a szomszédok szeretnek minket, ellapátolták a havat. Hát, az igaz, hogy nincs ellenséges viszony, de ennél kevésbé emocionális oka volt, két és fél év gazdátlanság alatt hozzászoktak ahhoz, hogy magad uram, ha szolgád nincsen. A másik meglepetés akkor ért, mikor be akartam menni az udvarra. Most kivételesen nem dantei küzdelem akadályozott, hanem a hó! Hát kérem, 30 centi hó, az harminc centiméter hó. Miután kiforgattam sarkaiból - na, nem a világot, csak a kiskaput - , elővettem a Papa által készített abszolút környezetbarát és újrahasznosítható hólapátot, és megkezdtem az amudseni állapotok felszámolását. Mikor végeztem, abszolút mediterrán hangulat uralkodott a ruhám alatt: meleg és verejték. Ami viszont kárpótol, az a látvány, ha minden havas télen ezt fogom látni, már megérte a nagy kert.

Most pedig következzék a lényeg. Testvéremék - akik előttünk tapossák az utat az önellátó háztartás kialakításának mezején -, szóltak, hogy tudnak olcsón tojótyúkokat! Hát azonnal lecsaptunk, mint héja a kiscsibére, hogy stílszerű legyek. Megbeszéltük, másnap hozzák, én meg viszem. A Mamáékhoz, mert ugye nekünk még nincs meg a baromfiól, a baromfiudvar is csak kikarózva, de tavaszra meg lesz, addig panzióznak a tikok a Mamiéknál. Szóval, másnap várom a madarakat, gondoltam, addig bemegyek a kék-sárga barkácsárusokhoz, most nyílt meg, körülnézek. Hát, több mint másfél órás körülnézés lett, annyit kellett várnom a szárnyas démonokra. A biztonsági őr a negyedik körömnél, már jól érzékelhető érdeklődéssel mérte a részidőmet, a kéziszerszámok előtt egyszer, még elismerően csettintett is az órájára nézve. Summa summárum megjöttek a tollas dinoszaurusz leszármazottak. Hát, elsőre kicsit vérszegény képet mutattak, mint afféle nagyüzemi biorobot béranya típusú szárnyasok. Szépen átraktuk őket a magasított falú műanyag rekeszekbe, természetesen legalább egyet kergetni is kellett, mert anélkül nincsen csiberakodás, majd jött a logisztika. Nekünk, mint teljesjogú családtag, egy Suzuki Swift Glx, háromajtós szívünk csücske van, ez pedig nem az a kifejezett teherautó típus. Így hát hátsó ülés előredönts, egyik rekesz a másik tetejére, igen ám de a felső tetejére csak egy vékony és könnyű műanyaglap jutott. Ugyan nem voltak túl harcias kedvükben, de azért az Én kung-fum erősebb! felkiáltással gyorsan felkaptam három komolyabb méretű követ a kiskert széléről, a tetőre nehezéknek. Na ebben a pillanatban kellett volna egy baljós zenei aláfestés, előrevetítvén a sötétlő és fenyegető jövőt! Elindultunk. Azt nem tudom, hogy a szabadabb élet reménye, vagy a melegebb autó okozta, de a madarak kezdtek, ha nem is szárnyra, de hangosabb kedvre kapni. Némi mozgolódást is érzékeltem, és amikor a visszapillantóba néztem, látom ám emelkedik a kövekkel súlyozott fedél. Vezetés közben elég nehéz madarakat üldözni, 11 tyúk pedig elég kellemetlen útitárs az anyósülésen. Mielőtt megállhattam volna, hogy tisztázzuk ki is itt a kakas, hallom, hogy billen a fedél, a kövek zuhannak a rekeszbe! Na bameg, ezek kinyírják magukat! Fék, félre állás, rohanás, megkönnyebbülés, nincs halál. Csak méltatlankodó kárálás. Megigazítom a fedelet, köveket az aranymetszés tanait figyelembe véve a sarkokra helyezem és elindulok. Néhány száz méter nyugalom után megint kezdődik a nagy szökés jelenet. Motoszkálás, emelés, kétségbeesés, zuhanás, csend! Megállok, felveszem a leggyászosabb arcomat, hátra megyek, nyitom a csomagtartót és már kezdem is mondani az első imát. Túlélték! Oké, de mit csináljak, nem kell messzire menni, de száz méterenként nem tudom magam nekromantává képezni, hogy aztán élőhalott tyúkoknak dobjam a magot. A kő rossz, a kő gyilkos, a kő nem maradhat. Agyalok, az országút közepén, 11 ördögi szárnyassal mi a fenét találjak ki. És akkor beugrott! Elsősegély csomag. Nem azért, hogy száz méterenként elsősegélyben részesítsem az agyrázkódott tyúkokat. Kivettem egy 10x5-ös mullpólyát és letéptem belőle négy akkora darabot, hogy a fedelet oda tudjam kötni a rekeszhez. Na, ezt nyomjátok fel tollas ördögök! Némi elégtétellel az arcomon beültem és elindultam. A megoldás működött. Ugyan próbálkoztak, de ez már nem vezetett eredményre. Hát így lett meg a baromfiudvarunk kezdő törzsgárdája. Reméljük meghálálják a bizalmat és a szállítás alatti kitüntető figyelmet.