vityilló

Nyugalom, nem tért vissza a Rákosi-korszak, pusztán a mi esetünkben találó cím egy intermezzóhoz. Arról már tettem említést, hogy udvarunkban a beton olyan természetességgel van jelen, mint Operabálon a női kiegészítők, mennyiségében pedig a magyarországi celebszámhoz viszonyíthatom, minden fűszál mellett van belőle. Ha nem is ilyen intenzív tartásban, de azért jelentős mennyiségben jelentkezett a fémhulladék is a munkálatok megkezdésével egyidejűleg.

Gyűjtögettük, rakosgattuk, néhány esetben felmerült a régészeti konzílium lehetősége, de csak alumínium kanál volt! Apropó, kanál! Az udvaron annyi evőeszközt találtunk földbe rejtve, hogy komoly fejtörés vette kezdetét. Kanalak, villák, kések, az érdekes az volt, hogy nem egy helyen, hanem szétszórtan bukkantak fel. Felmerült bennünk a gyanú, hogy esetleg valami sötét mágia állhat a háttérben, ki tudja, lehet, ha valakinek evés után elássák a kanalát, békává változik. Vagy csigává, mert abból annyi volt, mint égen a csillag, a sógorék kacsái két napig francia konyhán éltek, de ahhoz képest, hogy úgy szeretik a csigát, roppant bénák a csigaház törésben.. Na, szóval, visszatérve a múlt ködéből előtörő evőeszközök rejtélyére, a mágia mellett egy családi társasjáték lehetősége merült még fel, valaki kidobta a cuccost ebéd előtt, és a többieknek meg kellett keresnie a saját készletét, hogy enni tudjon. Ha így volt, marha sokszor maradt valaki éhkoppon. Féltem is, hogy valamelyik fa tövéből előkerül egy korpusz, aztán hívhatom az illetékeseket, azok meg addig simogatják ecsettel, míg elmegy az ősz is, aztán nem végzek a kinti munkákkal.

Elkalandoztam, úgyhogy vissza a vasakhoz. Miután kiszabadítottam az oszlopokat a cement zsarnoki szorításából, összeszedtük a drótkerítések kazlát, begyűjtöttük a kisebb nagyobb egyéb leleteket (kislapát, vasfűrész, rossz ásó, stb.), komoly népgazdasági érdek tornyosult az udvaron. Bocsánat, de nem tudok szabadulni egy újabb feltételezéstől: amennyi rissz-rossz kézi és egyéb szerszám előkerült a föld alól, az alapján sanszos, hogy alattunk húzódik Mória bányája! Bakker, ha ezt tudom, mi pénzt kaphattam volna, ha nálunk forgatják a Hobbitot! Ahhh. Szóval, miután lemodelleztük a Dunai Vasmű haszonvas telepét, megjelent a ház előtt egy házaló bádogember! Azért bádogember, mert akinek ennyi ócskavas van a kocsiján, az tuti nem organikus lény. Érezte is a késztetést, hogy beolvassza saját kis életfenntartó rendszerébe a mi kínkeserves ásatásunk és bontásunk eredményét. Miközben bronzosan villant a nap arca bőrén, békurjantott az udvarra:

- Jó napot, megveszem a vasat, adja mán el nékem!

Szeretem a nyugalmat, na meg a tervszerűséget, volt is, van is még fémtermés az udvaron, aztán meg a bontások után kitudja milyen leletekkel gazdagodunk, nem akartam még pénzzé tenni munkánk gyümölcsét, na meg bizalmatlan is vagyok azokkal akik csak így durr bele bumm ajánlatot tesznek. Mondtam is, nem adom,  majd én megoldom.

Telt-múlt a napunk, valamiért el kellett lépnem egy pár percre, mire visszajövök, feleségem a kapuban rám zúdítja, hogy itt volt megint a kiborg, nagyon kellene neki a mi vasunk, persze mondta Ő, hogy nem adjuk, de nehezen akarta a tekintetét levenni a gyerekek nyaralási zsebpénzének materiális megnyilvánulásáról, biztos szívet akart magának készíteni belőle. No, mondom ennek fele sem tréfa, cselekedni kell, mert a végén még egyszer arra érkezünk, hogy frissen megszerzett tulajdonunk vészes vashiányban szenved, ki tudja még a végén ki is csontozzák, hogy kinyerjék belőle a nyomelemeket is. Fogadott apósomhoz el, utánfutó kocsi mögé, vas utánfutóra, az egész szerelvény a vas és fémhulladék átvevő telepre! Megérkezvén, jelzem a mérlegelő hölgynek, hogy van ám ebben nemesebb matérium is nem csak rozsda ette vas. Mondta is a hölgy nyugodtan álljunk rá a mérlegre, majd a végén külön lemérjük és vissza vonjuk az alumíniumot. Míg a mérlegelésre várakoztunk, egyszer csak megjelent egy újabb kiborg. Körbejárta az utánfutót, beletúrt a mi dédelgetett, szinte már tanúvédelmi akcióba illően kimentett haszonvas vagyonkánkba. Elő is vettem az érdeklődő fizimiskámat - szemöldök felránt, kihúzom mind a 196 cm-et, enyhén utálkozó tekintettel sugárzom telepatikusan a kérdést a mélységi deszantos (160 cm), emberi szövet fémlelkén jövevény felé: Mit szeretnél? - és várom az elkerülhetetlen ajánlatot. Meg is érkezik, mondja a bádogember, adjam el neki, ad érte X Ft-ot! Ember, itt állok a fémhulladék telepen, mégis miért gondolod, hogy ha már idáig elhoztam, neked adom és annyiért? Nehezemre esik, de a béke megőrzése kedvéért, mondom neki: ráállok a mérlegre, aztán amennyi a súlya, annyit fizetsz, tied. Ez a változat nem felelt meg, úgyhogy elsétált tőlünk vagy egy másik szerencsétlent vashiányosra szívni, vagy ferroszintetizálni a telep halmai közé.

Így esett, hogy a békesség kedvéért kimentett vasunk az ajánlott X Ft helyett, 2X+ Y forintért bekerült a történelmi múlttal rendelkező hazai fémfeldolgozó ipar körforgásába, én pedig nem adtam a bádogembereknek szívet, és nem keveredtem Sarah Connor-i végkifejletbe sem a kiborgokkal.

I'll be back!!