vityilló

"A mezőn egy ember hever
és ez nem olyan víg mező
amilyen azelőtt szokott
lenni, és máshol, a mező:
mert itt füstöt evett a fü
úgyhogy a nyugvást kereső
még kormosabb lesz tőle, bár
ugyis ép elég kormos ő."

(Babits Mihály: Ember a mezőn)

Ha nem is ilyen tragikus, de mindenesetre embert próbáló szakasz az udvar és a kert rendbetétele. Mint már említettem, helyes kis réti világunk van, de az udvar sem megy a szomszédba egy kis extremitás kedvéért. Elől szép kordonban zöldelő szőlőtőkék és azokat felvigyázó fémoszlopok színesítették gyomtól burjánzó bejáratunkat.

Elvünk úgy szól: elölről mindent! Ennek érdekében szándékunkban áll mindent  kipucolni az udvarról is, nekiláttunk hát: kerítéslábazat, oszlop, szőlő, betonjárda ki innen veletek! Már a szőlők oszlopainál gyanút kellett volna fognunk: itt bizony komoly fetisizmus fészkelte be magát a múltban. BETON fetisiszták, vagy egy eleddig titokban tartott vallás, a Cement Gyülekezete élte mindennapjait álmaink udvarában! Komoly szándék vezérelte elődeinket, hiszen a kb. 8 cm átmérőjű vasoszlopokat, amely a szőlőtőkék között a felfutó szárak vezérdrótjait igyekezett tartani, 80-100 cm mélyen és legalább 40-50 cm szélességben betontuskóba zártak. Már a kiásás is kisebbfajta vájári tehetséget kívánt, hát még a kiemelés, egy területi selejtezőt simán rendezhettünk volna a Magyarország Legerősebb Embere versenyfolyamában! Csernobilban elismerő bólogatások közepette szakértői beosztást kínáltak volna fel a kivitelezőnek a szarkofág készítésekor. Mindemellett az egyébként szép szőlőtőkék gyökereikkel határozottan ragaszkodtak helyükhöz, aki irtott már szőlőt, tudja miről beszélek. Nem baj megbírkóztunk a nehézségekkel, eljutottunk az egyébként eléggé karcsú megjelenésű udvari kerítéslábazat első szakaszához. Természetesen ez is oszlopokkal tarkított, és természetesen hasonló alapossággal beágyazott volt, mint a szőlők karót nyelt oszlopai. Ez nem vicc, mint később kiderült a vasoszlopokra alumínium csöveket húztak, felteszem korrózióvédelmi okokból. Szóval ásó, kapa, csákány, pajszer, ott volt minden szertetre méltó szerszám, hogy megküzdjünk a szürke veszedelemmel. Menetközben egy új szerelem bontakozott ki lelkemben, mikor jobb híján kérnünk kellett egy betontörő kalapácsot! Na, ez aztán a célszerszám! Arcomon boldog mosoly terült el, mikor meglendítve több kilós pörölyömet, néhány biztató paskolást követően kettévált az oszlopokat fogvatartó cementdugó! Megsimogatván szerelmetes harcostársam ellapuló fejét, képzeletemben Thor-i magaslatokban jártam. Amikor pedig, sógorom jóvoltából egy egész napra markomba vehettem egy gépesített változatát új társamnak, már a mennyekben éreztem magam, kivéve a vibráció okozta izületi gyulladás könnyfakasztó napjaiban.

De ne csak a szürke és sivár műkőzet okozta megpróbáltatásokról essék szó. A kert, a gyönyörök kertje, na az volt a babitsi idézet ihletője! Nekiveselkedtem, és a gépesített kaszálás előnyeit - hozzáteszem a betonvéső kalapács vibrációja okozta kínokhoz hasonló érzések itt is jelentkeztek - kihasználván, megnyírtam mint kezdő borbély az ecsetboltot! Nem is ezzel volt a gond. Már eleve volt egy kisebb kazlunk a kertben, így hát elkezdtük idegyűjteni a levágott gyomsereget. Mikor végeztünk, csak akkor láttuk, ez bizony egy négy állásos istállót ellátna ősztől tavaszig szénával, már ha szeretik az állatok az adalékanyaggal (Glialka gyomírtószer) dúsított rágnivalót. Sebaj, eltüzeljük mi ezt, úgy éljek! Hát eltüzeltük. Három napon át. A feleségem. Amíg én a betonfertőzést gyógyítottam. Szegény nejem, a végén már olyan érzékeny lett az orra, hogy a tűzoltók észlelési pótlékot fizethettek volna neki, hat kilométerről megérezte, ha valaki gyufát gyújtott. Szélnek háttal! A szomszédos utcában működő kocsma szerintem több milliós egészségvédelmi bírságot fizetett volna, ha ellenőrzik, mert a teraszról be mentek rágyújtani a dohányosok, hogy levegőt is tudjanak venni, köszönhetően az uralkodó széljárásnak. Ezen is túljutottunk, kezdhettük mi is a biológiai hadviselést, hiszen a kaszálást követően erőre kapott az új nemzedéke a zöld ragálynak.

Mielőtt ezt megtettük volna, a kert sarkában leledző szeméthalmot szándékoztunk eltávolítani, ami némi félelemmel vegyes borzongást keltett lelkünkben, hiszen kitudja mit találunk a fekete fólia alatt! Úgy döntöttem, nem kísértjük a szerencsénket, a reggeli is finom volt, ezt bizony mi egyben eltüntetjük, nem szedjük alkotórészeire! Hoztam is a bontásból elrakott kötöződrótot, összehúztam az első csomagot, szóltam életem párjának: Csülökre, viszük az utánfutóra! Szegényem, küzdött derekasan, de nem egy férfialkat - hozzáteszem, hála Istenek - , így hát miután megküzdöttem az első csomaggal, a másodiknál már láttam, itt bizony karácsony lesz! Csomagot kell bontani. Mit tehettünk, mély levegő, lássuk mi rejtőzik a sötét lepel alatt. Ingerkeltő nem volt benne, csak redőnyhenger redőnnyel, műpadló tekercsben, nejlonfólia kilométerszám, mázsányi buborékfólia, ami egy egész gyerektábort lefoglalt volna két napig, ha nem lett volna kiszáradva. De ki volt. Így hát szinte porlott. Élveztük. Többször is. Sűrű csuklás lehetett valahol, mert nekem tolultak szebbnél-szebb gondolatok a nyelvemre, áldassék a neve is annak aki otthagyta ezt a sz..rt! Nem is tudom mire gondolt, mikor odarakta? Termőbe hajlik és műpadló téglákat terem?

Szóval elkezdtük és hol van még a vége, mennyi meglepő titok lappang még az otthon, édes otthon jelzőre pályázó szerzeményünk. Bontás, ez most a jelszó, a folytatásban is ez a vezérfonal.