vityilló

Gazdag Erzsivel kezdeni kedves dolog, de ez a poszt egy kémény lebontásáról, és az udvar füvesítéséről fog szólni. Meg annyi minden másról is, szokás szerint.

Csapjunk is bele, bizony kéményt bontottunk. Nagy élmény, nagy tanulság. Először is, mindig van egy alternatív megoldás, nem csak a jól bevált módszerek működnek. Ezt arra értem, hogy míg én inam szakadtáig küzdöttem két állvány szállításával, veszélyeztetve nemesb részeimet is, sógorom szépen csendben kialakította a saját technikáját (amely, hozzátenném, egyes feleségekből a sikoltással egybeforrt hirtelen szívhalált váltaná ki) a kémény jelen valóságából való megszüntetésére. Míg én egy gumikötéllel rögzített állványpárost egyensúlyoztam egy talicskán - és ez a feladat higgyétek el, ismerve a fizikát és a rugóerő sajátosságait, bizony a hideg verejték patakzását, és a "rögzített" állványok, illetve ágyékom viszonylagos távolságának és helyzetének folyamatos fixálását, illetve a helyzet pillanatról pillanatra történő felülbírálatát idézte elő -, addig sógorom kész tervvel csendesen és titokzatosan mosolyogva döntött a megoldásról. Mikor én még a vállamon cipeltem a vasból készült lábszárt kékre verő állványokat, addig Ő már tudta, nem lesz rájuk szükség.

Gyönyörű reggel virradt, ideális egy kis kéménybontáshoz, bár az előrejelzés szerint egy-két óra múlva komoly wellness lehetőségekkel fog bírni az egyébként nem túl hosszadalmas feladat, ismerve a padlás sajátos mikroklímáját. Szóval a fent említett technika a következő módon nézett ki. Lebontottuk a cserepeket a kémény alatt, kivettünk egy tetőlécet, és sógorom kimászott a gerincre, a kémény felett leült, majd mosolyogva elkezdte szétütni a kémény koszorúját! Hijnye, az angyalát, hát ezért gályáztam annyit az állványokkal! Volt némi aggódás is a hangomban, de valahol örültem neki, hogy nem nekem kellett meghódítani a tető csúcsát. Sok mindent megteszek, ha kell vállalom, hogy vietnami típusú iszapbirkózásban indulok, de a tér és köztem bizony feszül némi iszony 3 méter feletti magasságban. A kalapács csapásai nyomán, mint áldás záporozott rám a törmelék, és egyszer csak eltört a koszorú, és beesett a padlásra az egyik fele. Rögtön felszisszentem, mert kis híján tovább is esett, keresztül a födémen. Gyors egyeztetést követően kitaláltuk, hogy egy padlószárat betámasztunk a kéményhez, és azon csúszik majd a tégla és egyéb törmelék. Így hát folytatódott a játék, sógor bontott, én hunyorogtam, néha menhír nagyságú törmelékeket piszkáltam ki a szememből, a csusszanó téglákat pedig lendületesen elkaptam. A technika bevált, a kémény gyorsan fogyott. Közben megjött a család többi részlete is, a sikoltásra kalibrált feleséget is beleértve, aki nem sikoltott! Sőt, büszke volt az urára, hogy mily magasztos és magasságos feladatot végez! A fene sem érti a nőket, ha elmész otthonról, vigyázz az úton, ne rohanj, stb., ha meg egy családi ház tetején - mit tetején, csúcsán! - egyensúlyozol, mindenféle biztosító berendezés nélkül, még biztat is, hogy gyerünk már mit tököltök! Amíg mi az oxigénben ritkásabb, ám szálló por és egyéb szilárd összetevőben gazdagabb magaslati levegőt szívtuk, na meg a kémény bontását is, addig Ők, a nők, feldobtak egy bográcsnyi paprikás krumplit főni. Mikor a kémény elfogyott, jött a tetőjavítás, visszaállítás. Itt megcsodálhattam, hogyan nem tudok szegelni, illetve erősen drukkoltam, hogy adja ki magát a cserépsor a kémény nélkül is, mert ha az egész oldalt vissza kell bontani, megőrülök. Kiadta. Nem kellett a pszichiátriai konzílium. Jött a következő meló, lejuttatni a padlásról a téglákat! Itt is a padlólécek voltak segítségünkre, kettő összeszegelésével készült egy csúszda, és már mentek is a téglák lefelé. Bár az első néhány rosszul volt tájolva, így olyan helyen is kénytelen leszek újra vakolni, ahol ezt nem terveztük, de sebaj, a lényeg, hogy a téglák lekerültek. Jól végzett munka után, jól esett a paprikás krumpli, és miközben átadtam magam az emésztésnek, jött az ötlet! Feleségem halkan, ötletszerűen, de igazából ellentmondást nem tűrő telepatikus késztetéssel bedobta, hogy csináljuk meg a füves udvar előkészítését is. Nagy ötlet, csak az a gond, hogy előbb ki kell kapálni, majd az egészet felrotálni, aztán elegyengetni, ha már itt tartunk egy utat is csinálni, végül bevetni fűmaggal, és öntözni, öntözni, öntözni! Ami ebből a rendelkezésünkre állt, az az, hogy kapunk kölcsön rotációs kapát! Nem csigázok senkit, megcsináltuk. Na nem teljesen, de az írás pillanatában már majdnem jó az elegyengetés, ebből következik, hogy fel lett rotálva, van út, de még hátra van a szivattyú bekötése, hogy öntözni tudjunk. Persze ez sem egy délutános meló volt, de lassan függők leszünk, házfüggők! Feleségemen már mutatkoznak az elvonás jelei, ha beindul, képes kifulladásig melózni, ez a közelmúltban szó szerint így volt, mivel egy Darth Vaderisztikus légcsőgyulladás miatt kapkodott a lélegzetéért. Búcsúzóul itt egy fotó a majdnem kész füves udvarról, fű nélkül, de tégla úttal!