HTML

vityilló

Vágytunk rá, megvettük. Most jön csak a java, fel kell újítani. Viszont mi csináljuk, magunknak, húzós, de az álmok ha megelevenednek, megéri!

Címkék

3malac (2) allergia (1) ásás (5) betonoszlop (3) bontás (4) Címkék (1) csatorna (5) dagonya (1) dante (1) disznóölés (2) drótkerítés (1) falak (2) favágás (1) flex (1) (1) fürdőszoba (4) Guns n Roses (1) ház (34) hitel (1) (1) időjárás (1) infografika (1) kád (2) kalapács (1) kályha (1) kapa (4) kapu (1) kémény (1) kéményseprés (1) kert (16) kraken (1) kürtvár (1) kutya (1) lakáskassza (2) malac (1) mória (1) ólak (4) pajor (2) pala (1) petrocelli (1) rotációs kapa (1) sár (1) sarokkád (2) sokkoló (1) szántás (3) szerelem (2) tarack (2) tégla (1) traktor (2) tyúk (1) udvar (13) utánfutó (1) vas (1) vetés (1) vietnámi (1) víz (3) vízakna (1) vízvezeték (4) wc (1) Címkefelhő

2013.03.04. 11:12 lipka zoltán

A sárban dagonyázó disznó mosolya sohasem őszinte!

Kicsit elmaradtam mostanság a bejegyzésekkel, de hát ilyen az élet, zajlik, még sincs időnk semmire. A ház lassan, de biztosan halad a metamorfózis rögös útján. Az utolsó nekifutás a falak ledöntése volt. Miután röviden elmondtam a ház újraegyesítési történetét, folytatom azzal a résszel, ami nem házépítés, de az életfelfogásunkra oly jellemző kis nüansz.

Szóval, mivel a ház építésekor még szokás volt a teret megtörni kisebb helyiségek gyöngyfüzérével, ezért a mi kicsikénk is elaprózódott. Mikor megvettük, azonnal kijelentettük itt bizony falbontás lesz. Az akkori Pándunántúli Piknikünk eredményeképpen az előszoba és a spájz falai halálos ítéletben részesültek.

Fénykép1338.jpg

Fénykép1350.jpg

Így lesz/lett a három kisebb helyiségből egy nagy élettér, ami egyszerre lesz konyha, ebédlő, nappali, átjáróház, tévészoba, veszekedő sarok, melegedő és még oly sok egyéb családi összetartást erősítő gyakorlatok színhelye. Igazából semmi rendkívüli nem történt a bontások során, hacsak az nem, hogy kicsit beállt a derekam, nagy lépést tettem előre a szilikózishoz vezető úton, és rájöttem, túl sok a ramaty az udvaron. Már megint. Megoldás természetesen mindegyik felvetett gondolatra van: a derekammal egy hétig nyögtem, és egyfajta népi gyógyászati rigmust követve, na meg valami rejtőzködő, látens buddhista ommm-ot is belekeverve a jaj-jaj refrénbe, a következő hét harmadik harmadára egész olajozottan csikorogtak az izületeim. A szilikózis már keményebb dió, azzal nincs mit tenni, maszk kellett volna, de az éppen nem volt, így maradt az ajtó és ablak tengely keltette dél-dél-kelet irányú légkeverés technikája. Valamennyit segített, de azért egy bányásznak is a javára válhatott volna a felsőlégúti nyálkahártyáim árnyalata. Végül a ramaty, abból bizony el kell vitetni, a teraszalap nem bír el többet, hacsak nem akarok a teraszba integrálni egy komplett ház alapját. Ha így folytatnánk, lassan el kellene gondolkodni azon, hogy ne építsünk-e egy másik házat a terasz helyére. Így zajlanak a felújítás folyamatai mostanában, haladunk, de egyre több mindenre kell figyelni, tavasz van a kertet is indítani akarjuk, és még levegőt is kellene néha venni, de ez így is jó. Ja, mielőtt elfelejtem, elkezdtek tojni a tyúkok, lehet, hogy elkerülik egyelőre a damoklészi terveket?

coca.png

Most pedig következzen a második felvonás, amelyre a címben tettem némi sejtelmes utalást. Sógoromék, akik mint már mondtam buldózerként haladnak előttünk az önfenntartó családi élet ösvényén, a hétvégén feltöltötték a fagyasztószekrény egy részét az udvar bioszférájából. Disznót öltünk! A történet tavaly májusig vissza repít az időben, akkor hoztuk haza a mostanra már fagyos hangulatú cocák szüleit. Sógorom sohasem szerette a kész, kézre álló dolgokat, szerintem imádja a kihívásokat, úgyhogy nincs hagyományos sertés! Nincs! Vietnámi csüngőhasú van! Ha valaki ismeri a fajtát, annak nem kell külön magyarázat ezekről a félig vad jószágokról.

Szóval, még májusban autóztunk vagy 150 km-t a két nőstényért, közelebb nem volt. Akitől vettük, már rutinos volt, dobta nekik a kukoricát, csalogatta őket az ólba, mivel a közel egy hold nagyságú területükön lőfegyver nélkül lehetetlen küldetés a befogásuk. Nem kevés időbe tellett, mire a kiválasztott két malac két kecske társaságában végre sarokba szorult egy kb. 6 m2-es ólban. A népsűrűséget tetézendő, az ólban voltam én is, a sógor is, na meg a gazda. Tehát közel 500 kiló élőhús kezdte meg a túlélésért a küzdelmet a szűkre szabott arénában. A disznók menekülni próbáltak, mi elkapni őket, a kecskék egyre nagyobb figyelemmel topogtak körülöttünk, zajos kis gimnasztika alakult ki. Amikor az egyik malac végre kézbe került, sógorom éppen farkasszemet nézett a kecskebakkal, és egyikük szeme sem sejtetett sok megértést a másik iránt, bár megkockáztatom Ákos szemében kicsit több aggodalom csillant meg, a kecskéé inkább hasonlított egy célkereső lézerirányzékára. Végül nem kis torna árán zsákban a malacok, indulhattunk haza. Hát így lettek meg az anyák. A kan a felvidékről származik, nyugodt jószág a szentem, tulajdonképpen nem is ő az úr a háremében, de ezt jól leplezi a méretéből fakadóan, na meg a belőle áradó határozottsággal. Mostanra az édeshármas kondányi kilencessé bővült, ideje volt a ritkításnak.

Az időpont leegyeztetése mellett folyamatosan egy gondolat marta kínzóan a koponyánk belsejét, mégpedig az időjárás hatására, na meg a malacok áldásos földmunkás tevékenységük eredményeképpen kialakult dagonyában való elfogás. Meglesz, felkiáltással hessegettük el a viharfellegeket, de a jóslás, ha nem is egzakt, de mégis csak egy külön tudomány, amiből még nem szereztünk kielégítő ismereteket. Sógorom (továbbiakban Ákos) jött értem hajnalban, de még előtte az egyébként kísértetiesen kihalt kisváros főútján áldozatot mutatott be a hatóságoknak. A rendőrök ugye végzik a dolgukat, megállítanak minden autóst (ismerve a szombat hajnali forgalmat mifelénk, alig várták már, hogy valaki arra járjon). Kérdezi is a járőr ravaszan, látva a terepszínű mellényt: hova-hova? Vadászni? Ákos szerényen válaszolt, nem, csak disznóölés lesz. Na itt csillant fel a rendőr szeme, nem hiába fagyoskodott egész hajnalban, lesz itt egy kis pitty-putty! Mindjárt fel is kérték egy rövid fúvós előadásra, de mivel Ákosunk felelős állampolgár, nem aratott akkora sikert, nem jelzett a szonda. Mondta is nekik, még élnek az állatok, nincs ideje áldomásnak.

Végül megérkeztünk a tetthelyre, láttuk, hogy az enyhe fagy nem sokat segített a disznóudvar talajproblémáin, lábszárközépig ér a sár. Peti bátya (továbbiakban Bátya) első gondolata az volt, gyorsan elkapjuk őket, aztán pikk-pakk mehet az ölés. Mi mondtuk kellene az a sokkoló, amiről korábban beszéltünk, mert ezek bizony nem kis mértékben mutálódhattak a vietnámi dzsungelekben, de legalább is vérükben a túlélésért folytatott menekülő ösztön. Na meg persze legyünk Eu-konformak, meg egyébként se szenvedjenek azok az állatok. Így hát Peti bátya sokkolóval a kezében várt, mi ketten az Ákossal lassított felvételhez is tetű tempóban megkezdtük a malacok becserkészését. Tudtam, hogy szívás lesz, de, hogy ennyire! Ha a csizma nem akart a sárban maradni, akkor tuti, hogy a sár alatt rejtőzködött valami ami elesés közeli állapothoz vezetett. Néhány bemelegítő kör után rájöttünk a megoldásra, hogyan tudjuk úgy terelni őket, hogy a sokkoló közelébe jussanak, miközben folyamatosan próbáltuk kitalálni a tömegben, melyik három is lesz levágva. Azért ez a sokkoló aggasztott, elvégre mégiscsak térdig állunk a sárban, aminek 80 %-a víz!

Végre az egyik malac számunkra jól, a maga szempontjából vesztes módon helyezkedett, sokkoló lecsapott, malac felvette a feszültség álarcát, egy meg van! Kivittük és az ilyenkor szokásos késelés után folytattuk a cserkelést.

Újabb körök után, az egyik vadóc a nekünk megfelelő irányba érkezett, Peti bátya lesújt, de azzal a lendülettel majdnem elesett, én kaptam el, és egy pillanat erejéig valami nagyon szürreális Laokoón csoportot alakítottunk, csak nálunk nem kígyó, hanem a sokkoló kábele tekergett. Újabb kör és igen, megvan a második is, bár a sokkolás nem sikerült olyan jól, én pedig lassú megfontolt, de mégiscsak megszégyenítő módon, kezemben a malac egyik hátsó lábával, hátra hanyatlottam a sárba. Azt azért tudni kell, hogy ez a sár egy önfenntartó biomassza tulajdonképpen, ennek megfelelően saját karaktere van. Na meg szaga! És még hideg is volt. Miután kimentettek a tanyasi wellness marasztaló iszappakolásából, elsőfokú fagyási tünetekkel az ujjaimban ugráltam egy kicsit, amíg a második pára is kilehelte a lelkét, majd nekem már mindegy felkiáltással vetettem bele magam az újabb üldözésbe. A történtek után már kezdett némi gyakorlatunk lenni a feladatban, így aztán hamar meglett a harmadik malac is, bár az ő esetében a kábítás túl jól sikerült, tulajdonképpen mire vérét vettük volna, már állt a szíve, a kérdés csak az, a sokkolástól, vagy infarktust kapott a kergetőzésben?

Hát így zajlott le az ölés kalandosabb része, én végül a pörzsölés után végre átöltözhettem, innentől már volt olyan aki a közelembe is jött, de csak azért, hogy újra, meg újra emlékeztessen rá, ez bizony legalább egy évig téma lesz.

1 komment

Címkék: ház malac kert sokkoló falak sár vietnámi disznóölés dagonya


A bejegyzés trackback címe:

https://vityillo.blog.hu/api/trackback/id/tr215115594

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Husiboo 2013.04.02. 23:21:06

Hihihi! Hogy én ezt nem láthattam...