vityilló

Breaking news

Megkaptuk a lakáskasszától a levelet, köszönik a segítő együttműködést, 4 hónap papírozás, aláírás, fölé írás, ügyvéd, közjegyző, - na még ezt a díjat fizesd be, eddig nem mondtam? -, és egy kisebbfajta anyagi seggre ülés után, miénk a vár! Illetve a lekvár, mert még nyolc évig ott az a légypiszoknyi széljegyzet a tulajdoni lapon.

Breaking news

Sebaj, kezdhetjük az először értékcsökkentő, majd végül értéknövelő pusztítást.

Igazából már el kezdtük, de csak óvatosan, először a megújuló energiaforrásként tovább hasznosítható építőanyag maradványokat távolítottuk el a szakmailag függőleges határolószerkezetnek nevezhető szakaszból. Azért csak nevezhető, mert vagy az építőnek volt komoly gondja a vízmérték kezelésével, vagy az idő vasfoga csócsálta attól eltérő szögű falazattá mind a fából, mind a téglából rakott, koncepciót azért nem nélkülöző, építőanyag halmazt. Íme a kezdő pillanatok egyike:

Amint látható, ez még valóban korábban történt, pala még van, a terasznak szánt alap, éppen hogy mutatja magát, és a kép jobb alsó sarkában a cukorsüvegszerű képződmény az egyik  korábban már elemzett udvari kerítést tartó vascső betonalapja! Mint látható nem túloztam, mikor azt mondtam, hogy itt nem sz...al gurigáztak, ez a kisebbek közül való, volt olyan is amiből már komoly méretaránnyal rendelkező makettet lehetett volna készíteni a brazilok híres hegyéről. Ami még kedves a szívemnek ezen a képen, az a kézben tartott eszköz. A BARÁTOM! Micsoda napok voltak! Szállt a cementpor, pattogott a betonszilánk, de mi csak nevettünk és pusztítottuk a förtelmes kórságot! Hengeres, kissé nyújtott fejével csak bólogatott minden érvem esetében és még az sem zavarta, hogy minden bólintásnál egy kicsit jobban elkenődött az ábrázata. Hiába, ilyen barátság nem születik minden bokorban. Néhány szót azért vesztegetnék rendkívül kifinomult ízlésemről is, mely az alkalomhoz illő, és munkabiztonsági eszközöket is felvonultató megjelenésemet illeti. Kezdjük mindjárt, a lábbelivel, amely ugyan nem acélbetétes, ellenben 20 fok felett határozottan visszatart valamit, a szabad levegőt, a szellőzés esélyét. Nem baj, én szeretem; mikor megkaptam, ugyan nem tudtam mire fogom használni a harmadikon, de mint látható semmi sem történik hiába. A farmer ugyebár mint jelentős mértékben nyúzható ruhadarab, nem sok magyarázatot igényel, ellenben a póló! Tereptarka, ráadásul sziklaterep! Nem véletlen ám! Beolvadok, betonzúzás, bontás közben ugyebár nem mindegy, látszik-e az emberfia vagy sem. Nagyon is fontos, hogy a repkedő kamikaze betondarabok ne könnyen teljesíthessék fájdalmas feladatukat. Mert ugye jön az a betonszilánk, keresi az ember húsát, de ha a felkészült melós ilyen szerelésben van, akkor papsajt. Nem látszom élesen körülhatárolt módon ki a környezetemből, szóval ebben tudomány van ám! A kesztyű, sapka standard darab, legfeljebb a színharmónia miatt érdekes. A szemüveg viszont echte munkavédelmi darab, szolgálata kétirányú volt, és itt térek rá a cím magyarázatára.

Augusztus van, a nyár legmelegebb hónapja az idén legalábbis. A parlagfű pollenkoncentrációja a legmagasabb ilyenkor. És igen, pár éve én is szeretettel vonom magamhoz gondolatban e növénykét egy mindent roppantó, élet elszívó ölelésben. Könnyeim ugyanis nem azért csorognak, mert a múltban oly nagy becsben tartott és oly nagy szakértelemről tanúskodó építészeti műremeket kell elbontanom az udvarról, hanem azért mert a parlagfű rendes évi siratásra és virrasztásra hív engem is. Nagyszerű érzés mikor a szemüveg megvéd engem a pattanó szilánktól, és a szilánk is örül, hiszen záporozó könnyeim mindent feloldó rohamától meg őt védi meg! Sírok mikor lendítem a kalapácsot, sírok mikor eldobom a téglát, könnyeim és egyéb, kútfőm által termelt váladékaim nedvesítik a vakolatot a téglákon, mikor elkezdem pucolni. Már nem a por miatt égővörös a tekintetem és nem azért villog ördögien -de legalábbis úgy mint a bagzó nyúlnak-, mert így is érzem, hanem, mert tombol az allergiám. Isteni dolog ám vidéki környezetben felújítani ilyen paraméterekkel. A legfantasztikusabb mikor valami jó porosat és nehezet fogsz és megindul az áradat, a por másodperceken belül nem lesz gond, helyét átveszi egy organikus sár, ami ugye egy másik, fizikailag abszolválandó feladatot fog jelenteni. De itt még nincs vége, mert ugye elönti a szemedet is a könny, és elhomályosuló tekinteteddel próbálod keresni a fogást a gravitáció szorításában csúszó munkadarabon. De még mindig nincs vége, mert jön a kedvenc! Kimondhatatlan kínt jelent mikor a hallójáratod elkezd viszketni, és ez olyan, elkezd. Tehát leteszed amit fogsz, ha eddig nem önként huppant a földre, rosszabb esetben a trendi gumicselló nagylábujj kanyarulatára a nyúlósan csuszamlós lelet. Kifújod az orrod, fújtatsz kettőt- hármat, mint gőzmozdony az állomáson, kisujjadat elegáns mozdulattal bedugod a füledbe, és miközben áramütött módjára rángatod a kezed fejét fel-le, eszedbe jut, hogy nem mostál kezet, majd reménykedsz, hogy az egyébként csak illúziónak elegendő fülvakarás során nem juttattál be semmi egészségkárosító törmeléket a kanyarulatos csatornák közelébe. Miután végeztél, kesztyű fel, lehajolsz az immáron kérgesre száradt felszínű munkadarabodért, és hála a gravitáció és az allergia egyébként szerintem összeférhetetlen kapcsolatának, újabb áradat indul meg az orrodból, pedig úgy érzed, hogy mindkét orrjáratodba egy -egy pezsgős dugó van feldugva. Vastagabb felével előre! Az áradat  bontja a munkadarabodon lévő, eddigre  nemesvakolat-hatású testváladékodat, csúszás indul és még elhomályosuló szemmel húzod hátrébb a lábadat a lezúduló, mondjuk tégla elől. Az esés zajába belecsendül a jól ismert kaparászás idegvégződés gyilkos viszketése a füledben, és megnyugodva sóhajtasz fel: mindenki itt van, aki számít.

Egyfajta automatizmus alakul ki ilyenkor, minden harmadik ciklusra elkészül egy tégla. Mivel hatékonynak korántsem nevezhető így a tevékenység ezért kissé visszaeső lendületet vett a munka mostanság, de fejben már eldöntöttem, meggyógyulok, úgyhogy rövidesen folytatódik a rontás és és építés örök körforgása.