vityilló

Az előző alkalommal ugyan elregéltem, hogyan tettük a földdel egyenlővé az ólak maradványait, de azóta kiderült, hogy életem párja, mint egy haditudósító, testi és lelki épségét nem kímélve, alaposan dokumentálta tevékenységünket. Íme, hát a hiteles története a Fal leomlásának!

In medias res nem vágok bele, inkább felépítem a rombolás históriáját a kezdetektől. Amikor nyáron megkezdtük a birtokba vételét leendő otthonunknak, tudtuk, a roskadozó ólak még sok emlékezetes percet fognak okozni. Úgy álltak ott, mint egy Stephen King történet mindent nyomtalanul elnyelő, sötét titkokat rejtegető viskói.

Ugye? Szinte várod, hogy félrelibben a tápos-zsákból készült függöny, és kilép rajta egy iszonyattal terhes rémség! Az igazság az, hogy iszonyat az volt. Iszonyat sok szemét, meg sötét, meg büdös. A látható állapotok hamarosan jelentős változásokon kényszerültek keresztül menni, tekintve, hogy a mi állattartási szokásainknak ez a nívótlan, osztályon aluli kivitel nem felel meg. Ennek köszönhetően hagytam, hogy feltörjenek a bennem szunnyadó viking berseker késztetések, és kezembe kapván a faltörő kalapácsot, magam mellé szólítottam hű (ha rombolásról van szó akkor mindenképp) családtagjaimat, és megkezdtük az architekturális fertelem eltörlését a világunkból!

Mivel mindig akadt valami fontosabb dolgunk, az ólak bontása egyfajta fetisizmussá vált, mindig csináltuk (mármint a bontást) de csak egy kicsit, így hát folyamatosan rendelkezésünkre áll, mindig lehet ütni, tisztogatni, ha nagyon utáljuk, leköpni. Azért nem bántom a szerencsétlen téglaszökevény szerkezetmutánst, hiszen számos vidám pillanatot is köszönhettünk neki.

Szépen lassan kopott a falak árja, mígnem elérkeztünk az ominózus oszlopállításos, ólgyilkos napig. Először az oszlopok csatarendbe állítása vette igénybe komolyságunkat és képességeink javát.

A vízszint! Az volt a kedvenc dimenzióm az oszlopok világegyetemében. Marha jó, hogy van mihez tartani, ettől lesz szép, egyenletes a betonültetvény. És micsoda hülyeség! Bobó jól megfogalmazta, hogy a fenébe lenne egyenes a vízszint, hiszen a Föld is gömbölyű, illetve globoid, úgyhogy a vízszint igencsak relatív! Szerintem jó fej a srác, nekem újfent a szívembe zárta magát. Vízszint, mi? Inkább globoid szint. Ami viszont jól látszik, az az ól falának tiszteletet sugalló előrehajlása az irányunkba. Vannak akik szerint ez inkább félelmet keltő dőlés, de ne legyünk ilyen beszariak, az a fal így született, a görbület azért lehet benne, mert a vízszint ugye relatív, nem?

A következő dimenzionális beállítási procedúra, az egyvonalasság. Ez is nagyon kedélyes tevékenység, a korábbiakban meséltem róla, jelentős testmodifikációkat tud okozni a betonoszlop, miközben eme pozícióját stabilizáljuk. Sógorom, mint látható a vízmértékre, mint stabil beállítási helyzetre, nagyon sokszor támaszkodik. Eközben én a távolban igyekszem felmérni, hogy az oszlopos tagok tornasora tartja-e az egyenest. Senkit ne tévesszen meg a falnak támasztott vasoszlop és kapanyél, a fal stabil!

Végül elérkezett a pillanat! Az oszlopok a helyükön, Bobó meghozta a döntést, mi pedig kiviteleztük. A döntést. A fal megadta magát és lefeküdt, de nem egészen úgy, ahogy elterveztük. Íme az utolsó két pillanat:

Hát igen, bedőlt, mint 33-ban a tőzsde, a másik fele meg kiborult, mint szűzleány az intimboltban. Bobó pedig megadta a végső csapásokat a földre döntött törpe Góliátnak.

Így múlt hát el ólaink dicsősége, és következett a drótkerítés kifeszítése. De erről majd legközelebb.